Nagyon görbe tükör

Vagyok Sziszifusz honának

Feneséges Henceg ura, 

Kinek kedve hun vagyon, 

Hun nincsen.

Így telik napom s estém ,

Remete vagyok

Kicsiny családi fészkem öblén.

Ha úgy szottyan, írogatok, 

Ha nem, akkor nem.

Nékem nem fura.

 Eltelt néhány év, mióta próbálgatni kezdtem vala

Kicsiny tehetségem a blogírás terén, 

Ha akartam, írtam, ha nem: hát nem!

Kit érdekel már ez az egész?

Írtam egy kicsit, ha mord volt a kedvem, 

S írtam, ha sok napfény folyt be lelkem egén, 

Gondolatok árja zúg át elmém öblén, de minek?

Kit érdekel már ez az egész?

Tavaszba hajlik a tél,
S a télbe a tavasz.
Hol felhők gyülekszenek,
hol a szellő hoz fagyot, hűs vizet,
Míg a föld rendületlen fogadja eme
Elemi csapásokat.

Napról napra változást hoz nékünk világunk,
S néked, embernek fia, mi jut ebben?
Talán alakítod azt, ahogy porhanyó élted
Leéled honfölded tetején?
Vagy azt gondolod, csupán tudatlan-híve irigykedvén
Lesheted Gaia erejét?

Ki vagy te, mi vagy te, elemi természet,
Istene az embernek, vagy hűen nevelő társa?
Fontos-é az, mit vélünk tudni terólad,
Vagy elég, ha csupán letöltjük kérész-életünk
Törvénybe-alkotott sorsunk szerint, s
Utána visszasüllyedünk a Szent Sárba?

Időnk szerint éltünk tartandván
Kevésnek hit szerint, avagy tudás szerint kellőnek.
Kevesek vagyunk sok-sok bizalommal,
Mit vezéreink kedvük szerint adnak-vesznek,
Vagy soknak véletünk kicsiny hittel,
Mit tömegbe oltott társaink sosem felednek.

2020. február 14.


Ki mondja meg, mit jelent eme nap: szentet vagy profánt?
Mire való eme sok-sok flanc, cicoma, hívság?
Annakokán kérdelek tikteket, emberek,
Mert divatnak mezsgyéjén haladva
Csak azt tudhatod,
Hogy ajándék-napot tartván,
Kiket szeretsz avagy szeretni alítasz,
 Összeborulván vélük ángliusok
Valentinjának napját
Tarthatod.

Az idő végtelennek tűnő folyama lassan adagolja cseppjeit tova.
Ugyan mit jelent néki néhány esztendő,
minthogy a múlt pókhálója szürke homállyá fonta.

Eltelt! - sírhat a bolond halandó, szánva tennenmagát,
De mire ráeszűdne léte értelmére,
Addigra az öröklét homálya borít szőttest reá.

Lassan csordogálnak, telnek percek, órák, napok.
Templom harangja komótosan zendül.
Ki tér be hozzánk? Ki jön, s ki tart vélünk?
Míg az óra egyet pendül? - szólanak
Amaz ékes ruhájú emberek: a papok.

De én nem hagyok el csapot-papot
Tiérettetek,
Mert nekem elég az már, ha tudván tudok
Oly dolgokat, melyeket éppúgy ti is,
Ti csuhás értetlenek.

Ámde ti tudástokat csepegtetvén
Vártok vak-hitet, áldomást, imádatot uratok előtt.
Mire való az, ha embernek fia oly dolgot tud,
mely hittitokként szeli át az éteri levegőt
Házatoknak szent küszöbén?

Ugyan mi volt előbb? Tudás és hatalom?
Vagy a homályban- hívés, a szent ügybuzgalom?
Mi számít néktek, emberek?
Tanulni a Természet számos titkáról?
Vagy inkább fény-almát venni a Szent Éter Képzelt Standjáról?

De én azt mondom tinéktek,
Nem adom eskümet puszta szíre-szóra.
Ne tereljétek a szót a légbe szükség híján .
Hacsak nem célotok az, hogy a nyájnak tagjai
Levegő-eledelt kapjanak értelem-fogytán.

Csendes, izgalommentes délután,  a kert rendben, az állatok pihennek, az idő folyama lassan csordogál.

De vajon mi a helyzet a fantázia világában? Ki mit gondolhat önmagáról és/vagy (nem kívánt törlendő) környezetéről?

Minden ember, minden helyzet egy új kaland, nem? Akkor mire való az, hogy mindig ugyanazt az álarcot vesszük fel a Nagy Maszkabálhoz?